A könyvelés eredete szorosan összefonódik az emberi civilizáció fejlődésével, hiszen már az ősi társadalmakban is szükség volt a termények, javak és csereügyletek nyilvántartására. Az ókori Mezopotámiában jelentek meg a legkorábbi könyvelési formák több ezer évvel ezelőtt, ahol az emberek agyagtáblákra vésték fel a gazdasági eseményeket. Ezek az egyszerű feljegyzések elsősorban a kereskedelmi tranzakciók, az adók és a termények mennyiségének a feljegyzésére szolgálatak.
Az idő előrehaladtával az ókori Egyiptomban és Babilonban a könyvelés már fejlettebb formát öltött: léteztek úgynevezett írnokok, akik részletes nyilvántartásokat vezettek az építkezéserkől, az állami bevételekről, raktárkészletekről. Ahhoz, hogy az uralkodók pontosan számon tudják tartani vagyonukat a gazdaság bővülésével egyre nagyobb szerepet kapott a pontos elszámolás.
A középkori Itáliában történt a kereskedelem fellendülése, ekkor alakultak ki a modern könyvelés alapjai. A kettős könyvvitel elvét a 15. században egy olasz szerzetes és matematikus, Luca Pacioli írta le először. Ez a módszer azon alapul, hogy minden gazdasági esemény két oldalról kerül rögzítésre: tartozik és követel formában. Ez a rendszer forradalmasította a pénzügyi nyilvántartást, mivel átláthatóbbá és ellenőrizhetőbbé tette a gazdálkodást.
A könyvelés tovább fejlődését hozta magával az ipari forradalom, aminek idején a vállalatok mérete és komplexitása jelentősen megnőtt. Megjelentek a specializált könyvelők és a pénzügyi beszámolók, amelyek már nemcsak a tulajdonosok, hanem a befektetők és a hatóságok számára is fontos információkat szolgáltattak.
A technológia fejlődésének köszönhetően napjainkban a könyvelés digitalizált formában működik: számítógépes rendszerek és szoftverek segítik a gyors és pontos adatfeldolgozást. A könyvelés alapvető célja ugyanaz maradt, még annak ellenére is, hogy az eszközök sokat változtak: megbízható képet adni egy gazdasági szereplő pénzügyi helyzetéről és működéséről.